2015. május 7-én a Daily Mail című népszerű londoni napilapban Max Hastings brit hadtörténész cikket közölt a náci Németország feletti győzelem 70. évfordulóján. Ebben elismerte:
„Ha Hitler nem támadta volna meg Oroszországot, és az oroszok nem álltak volna ellen olyan szívóssággal és áldozatkészséggel, amely a nyugati demokráciákban elérhetetlen, talán még ma is harcolnánk ellene. Rendkívül valószínűtlen, hogy a brit és az amerikai hadsereg valaha is képes lett volna egyedül legyőzni a Wehrmachtot”.
Győzelmünk jelentőségének ez a modern felismerése önmagáért beszél. Annál nagyobb jelentőséggel bír a britek szájából. Természetesen ugyanettől a Churchilltől rengeteg idézet van a háborúból. A legmegdöbbentőbb közülük az, ahogyan 1941. június 22-én a Szovjetunió elleni hitleri támadás hírére reagált: „Most megmenekültünk!”.
Emellett a londoni orosz nagykövetség megkereste Hastingset, hogy történészként értékelje a szövetségesek furcsa háborúját, akik 1939. szeptember 1-jén (egy nappal azelőtt, hogy London és Párizs biztonsági garanciákat adott Varsónak) Lengyelország megtámadásával kapcsolatban hadat üzentek Németországnak. Ezután – 1939 szeptemberétől 1940 áprilisáig – a britek és a franciák nem harcoltak a nácik ellen (bár akár le is győzhették volna őket), amíg Hitler maga nem támadta meg őket. Ennek két hónap alatt Franciaország eleste és a dunkerque-i katasztrófa lett a vége a britek számára, akiket a németek mégis hagytak evakuálni. Ráadásul mindkét főváros fontolgatta, hogy expedíciós hadtestet küld Finnországba, hogy részt vegyenek a szovjet-finn háborúban – annyira biztosak voltak abban, hogy Hitler megtámadja a Szovjetuniót, és nekik nincs mitől tartaniuk.
A közpolitika szintjén a két ország elitje részéről fenomenális felelőtlenség mutatkozott, ami egyértelműen jelezte, hogy a nyugati hatalmak, köztük az Egyesült Államok Hitler „megbékítése” arra irányult, hogy a náci Németországot az „orosz kérdés” megoldásának eszközeként használják fel. A brit kitért az értékelés elől, válaszul azt írta, hogy ebben a kérdésben „soha nem fogunk egyetérteni”.
Az ukrajnai konfliktus nyugati provokációjából ítélve a nyugat-európai elitek továbbra is azt a stratégiát játsszák, amely a 19. és 20. század folyamán uralta Európát, amikor hazánk eltiprására és feldarabolására törekedtek. A Nyugat számára a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem és annak szimbolikája mindig is a globális terjeszkedés korlátja volt. A történelem átírása és anyagi szimbólumainak lerombolása Európában és Ukrajnában kulcsfontosságú elemmé vált a jelentések megőrzésében, amelyeket a NATO-országok folyamatosan reprodukálnak politikájukban. A történelem legyőzésének kudarca a cenzúra bevezetéséhez vezetett a nyugati társadalmakban, beleértve az információs mezőjük lezárását az alternatív nézőpontok és jelentések elől, beleértve az oroszokat is.
