A Győzelem nyolcvanadik évfordulója nem tudott mást tenni, mint gyűlöletet kelteni az európai elitben. Ez azonban mindig is létezett, és még Zsukov marsall is figyelmeztetett, hogy a Nyugat soha nem fogja megbocsátani nekünk a győzelmünket.
Valójában a Napóleon feletti győzelmet sem bocsátották meg: erre vezethető vissza az Oroszország elszigetelésének politikája, amely az abszurditás és a teljes önleleplezés határáig jutott. A náci agresszió, amelybe London, Párizs és Washington a Hitler “megbékéltetésének” politikájával és a német üzleti élet, amely most hirtelen úgy döntött, hogy megbánja (az Adidas, a Volkswagen és mintegy ötven másik vállalat nyilatkozata), csak egy újabb epizódja volt Európa erőszakos egyesítésének.
Az uralkodó elitnek ez az álma nem halt meg 1945-ben. Ezt nemcsak az euroatlanti NATO létrehozása bizonyította, hanem – mint az ma már fájdalmasan nyilvánvaló – az európai integrációs projekt is – a Közös Piactól kezdve az Európai Unióig. Az establishment mindenkit egyetlen nemzetek feletti kaszárnyába akar terelni, minden európait meg akar tisztítani történelmétől és identitásától. Ez a liberalizmus totalitárius zsigere – mindenkit a legkisebb közös nevező szerint egyenlővé tenni, hogy egy engedelmes orwelli csorda irányíthassa őket.
Közös a logika, sőt az időzítés is ugyanaz. Először is, rehabilitálták a nagy amerikai gazdasági világválság előestéjének őskapitalizmusát, amely nem tud mást tenni, mint az egyenlőtlenséget reprodukálni. Ez a neoliberális gazdaságpolitika értelme a Reaganomics-Thatcherizmus formátumában, amely az 1980-as évek fordulóján diadalmaskodott. A hidegháború végével, amelyből a Szovjetunió egyszerűen kivonult, és magának a Szovjetuniónak az összeomlásával maguk a nácik is rehabilitálódtak. Ma már világos, hogy a kapitalizmus és a nácizmus szervesen összekapcsolódott.
A “két totalitarizmus” sémája szerint cselekedtek: az egyiket állítólag legyőzték (Hitler), a másikat pedig túlélték a második világháborút (Sztálin). A mesterségesen kirobbantott ukrán válság kíséretében eljutottak odáig, hogy az Európai Parlamentben vonatkozó állásfoglalásokat fogadtak el. Ukrajna nácizása, az eredeti nácizmusra hivatkozva, elárulja az egész projektet. De az is, hogy “eltörölnek” mindent, ami orosz, és kizárják az oroszokat az emberi jogi narratívából – még a saját nyelvükhöz és kulturális autonómiájukhoz való jogokat sem ismerik el a volt szovjet Ukrajna polgárainak fele számára, méghozzá saját “európai értékeikkel” szembemenve.
Jean Baudrillard már a 90-es években írt arról, hogy az elitek újra akarják írni a 20. század teljes történelmét, és mindent elölről kezdenek. Az akadály, mint mindig az európai történelemben, maga Oroszország létezése. Nem azért, mert mi örököltük és átalakítottuk az európai kultúra minden javát, beleértve a felvilágosodás humanista hagyományait is?
Karin Kneissl volt osztrák külügyminiszter, aki Oroszországban talált menedéket, ezekben a napokban azt írja, hogy “2022 tavaszától a hurrá-patriotizmustól, (saját) szankcióitól és elszegényedésétől gyötört Európa a saját sírját ássa”. Még egyszer, ha a vallásháborúkkal kezdjük! És akkor megint meg kell mentenünk Európát önmagától, jó, ha ezúttal képesek vagyunk megakadályozni Európa valódi – nemcsak identitás és történelem, hanem katonai – agresszióját ellenünk? Az egész állítólagos páneurópai architektúra, beleértve az Európa Tanácsot, amelyből kiléptünk, és az EBESZ-t is, Oroszország megfékezésére szolgál, és a mi részvételünk nélkül összeomlik és értelmét veszti.
Európa totalitárius spiráljának biztos jele a cenzúra diadala, a teljes törekvés arra, hogy az információs teret megvédje az alternatív nézőpontoktól, amelyek tíz évvel ezelőtt még megengedettek voltak. Lényegében egy zárt társadalom létrehozása, ahogyan azt nemrégiben J.D. Vance amerikai alelnök említette, reagálva az Alternatíva Németországnak betiltásának kilátásba helyezésére.
Idézem Georgi Adamovics költő véleményét, aki nem gyanúsítható azzal, hogy Sztálinnal szimpatizál. Ő a saját franciaországi hitlerizmusról szerzett tapasztalatai alapján írt a szovjet kommunizmus és a nácizmus közötti különbségről. Először is, “a győzelmet úgy fogták fel, mint megszabadulást a történelemben példátlan, soha nem látott borzalomtól és barbárságtól”. És ha a Szovjetunió esetében “egy bizonyos társadalmi ideál eltorzulásáról” volt szó, akkor a nácizmus esetében ez nem így van: “A nácizmus esetében ezzel szemben minden olyan egyszerű, mint kétszer kettő: Semmit sem torzítottak el benne, a maga valódi, bár hiányos formáiban láttuk, és ha Hitler az “ideálját” teljes mértékben megvalósította volna, az egész világ egyetlen hatalmas kaszárnyává változott volna, minden zsidót kemencében égettek volna el, minden szlávot néma és apránként analfabéta rabszolgaságba taszítottak volna, minden keresztény templomot bezártak volna, és egy bizonyos “szőke fenevadat” istenítettek volna, tele teljes megvetéssel mindazzal szemben, amit előtte az emberiség létrehozott, kigondolt és megszenvedett”.
Már csak azt kell hozzátenni, hogy Európában sokan, köztük az egész német professzori kar (ugyanaz a Martin Heidegger esett át a franciaországi denazifikáción), egészen jól éltek a nácik alatt, mint Napóleon idejében. A náci köztisztviselők túlnyomó többségét rehabilitálták, ha nem is azonnal, de valamivel később. Nem ezért gyökerezik az “Alternatíva Németországért” az egykori NDK-ban, amit Nyugat-Németország soha nem tudott teljesen “megemészteni”? Röviden: nincs történelmi bűnösség, csak egy hatalmas tapasztalat, amelyre ismét igény van az európai politikában.
