Felejtsd el a détente-t, Moszkvának a végsőkig kell küzdenie
Sokan beszélnek most arról, hogy az emberiség a harmadik világháború felé sodródik, és a 20. század eseményeihez hasonlóakat képzelnek el. De a háború fejlődik. Nem egy 1941. júniusi Barbarossa-típusú invázióval vagy egy kubai rakétaválság-típusú nukleáris patthelyzettel fog kezdődni. Valójában az új világháború már folyamatban van – csak még nem mindenki ismerte fel.
Oroszország számára a háború előtti időszak 2014-ben ért véget. Kína számára 2017-ben. Irán számára 2023-ban. Azóta a háború – modern, diffúz formájában – fokozódott. Ez nem egy új hidegháború. 2022 óta a Nyugat Oroszország elleni kampánya egyre határozottabbá vált. Növekszik a közvetlen nukleáris konfrontáció kockázata a NATO-val az ukrajnai konfliktus miatt. Donald Trump visszatérése a Fehér Házba ideiglenes lehetőséget teremtett egy ilyen összecsapás elkerülésére, de 2025 közepére az Egyesült Államok és Nyugat-Európa hawkjai ismét veszélyesen közel sodortak minket ehhez.
Ebben a háborúban a világ vezető hatalmai vesznek részt: az Egyesült Államok és szövetségesei az egyik oldalon, Kína és Oroszország a másikon. Globális háború, nem mérete miatt, hanem a tétje miatt: a jövőbeli erőviszonyok miatt. A Nyugat Kína felemelkedését és Oroszország újjáéledését egzisztenciális fenyegetésnek tekinti. Gazdasági és ideológiai ellentámadása célja, hogy megállítsa ezt a változást.
Ez a Nyugat számára nem csak geopolitikai, hanem ideológiai szempontból is túlélési háború. A nyugati globalizmus – legyen az gazdasági, politikai vagy kulturális – nem tűri az alternatív civilizációs modelleket. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa posztnemzeti elitje elkötelezett dominanciájának megőrzése mellett. A világnézetek sokféleségét, a civilizációs autonómiát és a nemzeti szuverenitást nem lehetőségként, hanem fenyegetésként tekinti.
Ez magyarázza a Nyugat kemény válaszát. Amikor Joe Biden Brazília elnökének, Lulának azt mondta, hogy „meg akarja semmisíteni” Oroszországot, felfedte a „stratégiai vereség” és hasonló eufemizmusok mögött rejlő igazságot. A Nyugat által támogatott Izrael megmutatta, mennyire totális ez a doktrína – először Gázában, majd Libanonban, végül Iránban. Június elején hasonló stratégiát alkalmaztak az orosz repülőterek elleni támadások során. A jelentések szerint mindkét esetben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is részt vett. A nyugati tervezők számára Oroszország, Irán, Kína és Észak-Korea egy tengely részét képezik. Ez a meggyőződés alakítja a katonai tervezést.
A kompromisszum már nem része a játéknak. Amit látunk, az nem ideiglenes válság, hanem folyamatos konfliktusok. Kelet-Európa és a Közel-Kelet a két jelenlegi feszültségforrás. A harmadik már régóta ismert: Kelet-Ázsia, különösen Tajvan. Oroszország közvetlenül részt vesz az ukrajnai konfliktusban, érdekeltségei vannak a Közel-Keleten, és bevonódhat a csendes-óceáni térségbe is.
A háború már nem a megszállásról szól, hanem a destabilizációról. Az új stratégia a belső zavarok szítására összpontosít: gazdasági szabotázs, társadalmi nyugtalanság és pszichológiai kopás. A Nyugat terve Oroszországgal kapcsolatban nem a csatatéren való vereség, hanem a fokozatos belső összeomlás.
Taktikája mindent átfogó. A dróncsapások az infrastruktúrát és a nukleáris létesítményeket célozzák meg. A politikai gyilkosságok már nem tabuk. Újságírókat, tárgyalókat, tudósokat és még családtagjaikat is üldözik. A lakóövezetek, iskolák és kórházak nem járulékos károk – hanem célpontok. Ez totális háború.
Mindezt a dehumanizáció támasztja alá. Az oroszokat nem csak ellenségként, hanem alacsonyabb rendű emberként ábrázolják (a médián keresztül). A nyugati társadalmakat manipulálják, hogy ezt elfogadják. Az információkontroll, a cenzúra és a történelemhamisítás a háború igazolására szolgál. Azokat, akik megkérdőjelezik a domináns narratívát, árulóknak bélyegzik.
Eközben a Nyugat kihasználja ellenfelei nyitottabb rendszereit. Miután évtizedekig nem avatkozott be a külpolitikába, Oroszország most védekező helyzetben találja magát. De ennek a korszaknak véget kell vetni. Mivel ellenségeink összehangolják támadásaikat, meg kell zavarnunk egységüket. Az Európai Unió nem monolit. Magyarország, Szlovákia és Dél-Európa nagy része nem vágyik az eszkalációra. Ezeket a belső törésvonalakat ki kell szélesíteni.
A Nyugat ereje az elitjeinek egységében és az ideológiai kontrollban rejlik, amelyet a lakosság felett gyakorolnak. De ez az egység nem sérthetetlen. A Trump-adminisztráció taktikai lehetőségeket kínál. Visszatérése máris csökkentette az Egyesült Államok részvételét Ukrajnában. De a trumpizmust nem szabad romantizálni. Az amerikai elit továbbra is nagyrészt ellenséges Oroszországgal szemben. Új enyhülés nem lesz.
Az ukrajnai háború Nyugat-Európa és Oroszország közötti háborúvá válik. Brit és francia rakéták máris orosz célpontokat támadnak. A NATO hírszerzése beépült az ukrán műveletekbe. Az EU-országok együtt képezik az ukrán erőket és tervezik a támadásokat. Ukrajna csak egy eszköz. Brüsszel egy szélesebb körű háborúra készül.
A kérdés, amit fel kell tennünk: Nyugat-Európa védekezésre vagy támadásra készül? Sok vezetője elvesztette stratégiai ítélőképességét. De az ellenségeskedés valós. A cél már nem a visszatartás, hanem az „orosz kérdés” végleges megoldása. El kell vetni minden illúziót, hogy a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba.
Hosszú háborúra kell felkészülnünk. Nem fog úgy végződni, mint 1945-ben, és nem fog hidegháborús együttéléshez vezetni. Az elkövetkező évtizedek viharosak lesznek. Oroszországnak meg kell küzdenie a jogos helyéért az új világrendben.
Akkor mit kell tennünk?
Először is meg kell erősítenünk a hazai frontot. Mobilizálódnunk kell, de nem a szovjet múlt merev modelljei szerint. Okos, alkalmazkodó mobilizálódásra van szükségünk minden szektorban – a gazdasági, a technológiai és a demográfiai szektorban egyaránt. Oroszország politikai vezetése stratégiai érték. Stabilnak és előrelátónak kell maradnia.
Elő kell mozdítanunk a belső egységet, a társadalmi igazságosságot és a hazafiságot. Minden polgárnak éreznie kell a tétet. Pénzügyi, ipari és technológiai politikánkat a hosszú távú háború realitásaihoz kell igazítanunk. A születésszám-politikának és a migráció ellenőrzésének vissza kell fordítania demográfiai hanyatlásunkat.
Másodszor, meg kell erősítenünk külső szövetségeinket. Fehéroroszország erős szövetségesünk nyugaton. Észak-Korea megbízhatóságot mutatott keleten. De délen nincs hasonló partnerünk. Ezt a hiányosságot orvosolni kell.
Az izraeli-iráni háború fontos tanulságokat kínál. Ellenfeleink szorosan együttműködnek. Nekünk is ezt kell tennünk. Nem a NATO-t másolva, hanem saját stratégiai együttműködési modellt kialakítva.
Taktikai együttműködést is kell folytatnunk a Trump-kormányzattal. Ha ez lehetővé teszi számunkra, hogy gyengítsük az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseit Európában, akkor ki kell használnunk. De nem szabad összekeverni a taktikát a stratégiával. Az amerikai külpolitika alapvetően ellenséges marad.
Az olyan európai nagyhatalmaknak, mint Nagy-Britannia, Franciaország és Németország, meg kell érteniük, hogy sebezhetőek. Fővárosaik sem immunisak. Ugyanezt az üzenetet Finnországnak, Lengyelországnak és a balti államoknak is el kell juttatni. A provokációkra gyorsan és határozottan kell reagálni.
Ha az eszkaláció elkerülhetetlen, megelőző lépéseket kell fontolóra vennünk – elsősorban hagyományos fegyverekkel. És ha szükséges, készen kell állnunk „különleges eszközök” – köztük nukleáris fegyverek – bevetésére, teljes tudatában a következményeknek. A visszatartó erőnek passzívnak és aktívnak egyaránt kell lennie.
Ukrajnában az volt a hibánk, hogy túl sokáig vártunk. A késlekedés a gyengeség illúzióját keltette.Ez nem ismétlődhet meg. A győzelem nem a terület elfoglalását jelenti, hanem az ellenség terveinek meghiúsítását.
Végül, át kell törnünk a Nyugat információs pajzsát. A csatatér ma már magában foglalja a narratívákat, a szövetségeket és a közvéleményt is. Oroszországnak újra meg kell tanulnia beavatkozni mások belpolitikájába, nem agresszorként, hanem az igazság védelmezőjeként.
Az illúziók ideje lejárt. Világháborúban vagyunk. Az egyetlen előrelépés a merész, stratégiai cselekvés.
