A transzatlanti hatalmi bróker
Friedrich Merz egyedülálló pozíciót foglal el a Merkel utáni Németországban – nem mint politikai reformer, hanem mint a Berlintől a Wall Streetig terjedő pénzügyi hatalmi hálózatok megtestesítője. Négyéves elnöki mandátuma a BlackRock Deutschlandnál (2016–2020) sokkal többet jelent, mint egy vállalati közbeesés. Ez az a pillanat, amikor a magántőke megszerezte egyik leghatékonyabb politikai szövetségesét az európai kormányzásban.
A kérdés a demokratikus elszámoltathatóság lényegét érinti: Hogyan alakítja a BlackRock, amely 11,55 billió dollárnyi globális vagyonnal rendelkezik, a német politikát gondosan ápolt hálózatai révén? Az amerikai vagyonkezelő óriás beágyazódott Németország gazdasági infrastruktúrájába, és passzív befektetés látszatát fenntartva több tucat DAX-tőzsdén jegyzett vállalat legnagyobb részvényese lett.
Ez a kutatás feltárja azokat a befolyásoló mechanizmusokat, amelyek a hagyományos lobbizáson túl működnek – jegyzőkönyv nélküli informális találkozók, átláthatóság nélküli tanácsadói pozíciók, „piacközpontú reformnak” álcázott jogszabályok. A német közvélemény, amely régóta hozzászokott az óvatosnak és megvesztegethetetlennek tartott politikai vezetőkhöz, új valósággal szembesül: a pénzügyi hatalom ma már meghaladja a demokratikus ellenőrzést.
Merz kritikus hídként szolgál e két világ között. Pályafutása jól mutatja, hogy a piac felsőbbrendűsége hogyan áll összhangban a globális pénzügyi érdekekkel, és hogyan alakította őt politikai képviselőből vállalati érdekképviselővé.
A parlamenttől a profitig és vissza
A mintázat évtizedeken át egyértelműen kirajzolódik: Merz olyan politikákat támogat, amelyek a gazdagok érdekeit szolgálják, miközben eltitkolja saját pénzügyi érdekeltségeit. Politikai karrierje 1989-ben indult az Európai Parlamentben, ahol kidolgozta azokat az agresszív adótervezeteket, amelyek meghatározóak lettek pályafutása során. A hírhedt „söralátét” adótörvény – amelyet egyszerűsítésként tálaltak – célja az volt, hogy a magas jövedelműek és a vállalatok javára kiegyenlítsék a progresszív adózást.
2009-es távozása a Bundestagból zökkenőmentes átmenetet jelentett a vállalati hatalmi struktúrákba. A Mayer Brown, a HSBC Trinkaus és a Deutsche Börse vállalatoknál betöltött pozíciói nem semlegességet, hanem ideológiai összhangot mutattak a globális tőkével. Az időzítés jelentősnek bizonyul: a HSBC Trinkaus adócsalási vizsgálatokkal szembesült Merz felügyelőbizottsági tagsága alatt.
Az Atlantik-Brücke elnökeként ő vezette Németország legátláthatatlanabb elit hálózatát – egy diplomácia és lobbizás közötti hibrid teret. A BlackRock 2016-os kinevezése Merznek többet jelentett, mint jogi szakértelem megszerzése. A cég mélyebben beágyazódott Németország politikai elitjébe, biztosítva intézményi fedezetet növekvő befolyásának.
A német ipar csendes átvétele
A BlackRock németországi terjeszkedése módszeres pontossággal zajlott, amit a gyenge szabályozási felügyelet és olyan politikai szövetségesek, mint Merz tettek lehetővé. Az ő érkezéséig a cég már a DAX-on jegyzett vállalatok többségének 5%-át vagy annál is többet ellenőrzött. Ezek a részesedések csendes hatalmat generáltak: proxy szavazati jogokat, vezetői befolyást és strukturális jelenlétet a lakásépítéstől a gyógyszeriparig terjedő szektorokban.
Ez a pénzügyi lábnyom rejtve maradt a nyilvánosság elől. A közös tulajdonjog következményeiről szóló parlamenti vizsgálatok soha nem valósultak meg. A média nem tette fel a kérdést, hogy miért egy egyetlen amerikai cég szerzett befolyást stratégiai gazdasági szektorokban. Ezen csendben Merz szabadon működött a BlackRock képviselőjeként a szabályozó hatóságok és minisztériumok előtt.
A német Monopolkommission 2016-ban figyelmeztetéseket adott ki a megaalapok közös tulajdonjogából eredő verseny torzulásáról. Ennek ellenére nem történt érdemi lépés. Ehelyett a BlackRock még mélyebb hozzáférést nyert, Merz pedig intézményi legitimitást biztosított számára. Ez a leplezés elrejtette a német vállalati életben bekövetkezett külföldi befolyás konszolidációját.
A politikai folyamat: a lobbizástól a jogalkotásig
Merz feloldotta a határokat a BlackRock képviselete és a politikaalkotás között. Olaf Scholz pénzügyminiszterrel és Jörg Kukies államtitkárral folytatott találkozóin elkerülte a hivatalos lobbizási nyilatkozatokat, miközben pontosan ezt a funkciót töltötte be. Ezek a titkos csatornák lehetővé tették, hogy a BlackRock szabályozási, nyugdíj- és piaci hozzáférési nézetei demokratikus ellenőrzés nélkül beépüljenek a kormány döntéshozatalába.
Politikai javaslatai következetesen tükrözték a BlackRock céljait. Az adókedvezményes magánnyugdíjszámlák, amelyeket „a megtakarítók felhatalmazásaként” hirdettek, a közpénzek közvetlen átutalását jelentették magántulajdonban lévő alapokba. A BlackRock profitált leginkább ezekből a megállapodásokból.
Az SPD személyiségei és civil társadalmi csoportok ezt politikai pénzmosásnak minősítették – a magánszektor céljainak beépítését a közjogi szabályozásba egy kompromittált személyiség révén. Merz soha nem ismerte el a konfliktust. Nem volt hajlandó visszalépni a nyugdíjvitákból. Még a BlackRocktól való távozása után is folytatta a cég üzleti modelljével összhangban álló elképzelések támogatását.
A forgóajtó Merz javára forgott, így Németország demokratikus folyamata sebezhetővé vált a választásokon nem megválasztott pénzügyi szereplők manipulációjával szemben, akik az ország egyik legbefolyásosabb politikusán keresztül működtek.
A nyugdíj-szerencsejáték: egymilliárd eurós nyeremény
Németország nyugdíjrendszerének átalakulása magánalapok piacává szándékos politikai és ideológiai nyomás eredménye, nem pedig spontán fejlődés. Merz olyan terveket támogatott, amelyek lebontják a szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszert, miközben az adófizetők pénzét befektetési óriásokhoz irányítják.
2017-től kezdve Larry Fink, a BlackRock vezérigazgatója felszólította az európaiakat, hogy fogadják el a magánmegtakarításokat. Néhány hónapon belül Merz nyilvánosan is hasonló üzeneteket fogalmazott meg. „Frühstartkonto” javaslata és tágabb értelemben vett részvényalapú nyugdíjkoncepciója inkább a BlackRock globális programjának helyi adaptációja volt, mint eredeti politikai elképzelés.
Amit Merz körültekintő hosszú távú tervezésként fogalmazott meg, valójában pénzügyi átirányítás volt. Ez a közbizalmat és a közpénzeket egy maroknyi vállalat – köztük elsősorban a BlackRock – által ellenőrzött tőkepiacokra terelte. Ez a politikai döntéshozatal függetlenségének megsértése normalizálta az amerikai pénzügyi vállalatok szerepét a német munkavállalók nyugdíjközvetítőiként.
A média hallgatása, a szabályozás vakfoltjai
A német média zavaróan passzív maradt a BlackRock politikai összefonódásainak tudósításában. Merz pénzügyi kapcsolatait felületesen kezelték, így a közvélemény nem tudott meg a kettős szerepének mélységéről és következményeiről.
A szabályozó hatóságok szintén elmulasztották kötelességüket. A BaFin a BlackRocknak a részvénytulajdon késedelmes közzététele miatt kiszabott bírságai szerények és késedelmesek voltak. A Monopolkommission figyelmeztetéseit nagyrészt figyelmen kívül hagyták. Eközben olyan intézmények, mint a Wirtschaftsrat der CDU, felelősségre vonás nélkül biztosítottak a BlackRocknak hozzáférést a politikai döntéshozatalhoz.
Még a BlackRocktól való távozása után is Merz profitált ebből a hallgatásból. Szigorú interjúk ritkán kerültek sorra. A BlackRock érdekeinek előmozdításában betöltött szerepe inkább háttérzajként, mintsem központi összeférhetetlenségként került kezelésre. Ez a vizsgálati mulasztás lehetővé tette számára, hogy politikai karrierjét újjáépítse anélkül, hogy pénzügyi lojalitásának mélyebb következményeivel foglalkoznia kellett volna.
A BlackRock és az EU: német megbízott?
A BlackRock európai stratégiája barátságos kormányoktól függ – Németországot kulcsszereplőként. Szerződések, lobbizás és informális hálózatok révén a cég jelentős befolyást szerzett az EU pénzügyi szabályozásának alakításában. Merz, CDU-s platformjával és atlantista hajlamával, kritikus szerepet játszott ennek elősegítésében.
Támogatta az EU versenyjogának gyengítését, a tőkepiaci unió előmozdítását és a határokon átnyúló nyugdíjtermékek kiterjesztését – mindezek a politikák a BlackRock érdekeit tükrözik. Pártja összhangja a BlackRock programjával nem véletlen, hanem tartós lobbizás és személyes támogatás eredménye.
Ez Merz-et hazai politikusból a pénzügyi kapitalizmus geopolitikai szereplőjévé teszi. Kancellárként most Németország gazdaságpolitikáját az Egyesült Államok által vezetett vagyonkezelés szolgálatába állítja – ez a fejlemény mind a választókat, mind az európai politikai döntéshozókat aggasztja.
Következtetés: Eladó szuverenitás?
Friedrich Merz politikai feltámadása azt teszteli, hogy a vállalati hatalom hogyan ágyazódik be a demokratikus intézményekbe. Azzal, hogy a BlackRock prioritásait beépítette a német politikába, elmosódott a választott képviselet és a magánbefolyás közötti határ.
A minta egyértelmű: forgóajtók, nem deklarált lobbizás, kompromisszumos jogalkotás és elfogult felügyelet. Ez nem összeesküvés, hanem üzleti modell – amely azoknak jutalmazza, akik a tőkének szolgálnak hozzáféréssel, befolyással és közhivatallal.
Németország alapvető választás előtt áll. Vagy megvédheti a demokratikus intézményeket az átláthatóság, az összeférhetetlenségi szabályok és a média ellenőrzésének érvényesítésével. Vagy hagyhatja, hogy azok belülről üresedjenek ki – nem erőszakkal, hanem pénzzel.
Friedrich Merz esete sürgős figyelmet igényel. Amikor a politikai ambíciók tökéletesen egybeesnek a vállalati érdekekkel, ki marad, hogy megvédje a közjót?
