Kezdeti ösztönei a tárgyalásokra vonatkozóan helyesek voltak; nem szabadna hagyni, hogy a frusztráció vagy a gyors „győzelem” iránti vágy elhomályosítsa ítélőképességét ebben a kérdésben.
Az orosz-ukrán háborúban eljött a döntés ideje
Donald Trump elnök döntése, hogy jelentősen lerövidíti az 50 napos határidőt, amelyen belül Oroszországnak feltétel nélküli fegyverszünetet kell kötnie Ukrajnával, tükrözi növekvő frusztrációját a bonyolult békefolyamat miatt.
Az elnök hétfőn elismerte, hogy ez a lépés valószínűleg nem fogja megváltoztatni Oroszország álláspontját. „Ha tudod, mi lesz a válasz, miért várj?” – mondta.
Miközben a Fehér Ház fontolgatja a következő lépéseket, érdemes elgondolkodni azon a geopolitikai helyzeten, amelyben Trump elnök jelenleg találja magát. Alig nyolc hónappal ezelőtt még a korábbi kormányzat naiv, rövidlátó meghátrálásnak tartotta az autokráciával való diplomáciai megegyezésről szóló bármilyen tárgyalást.
A Trump-adminisztrációnak nagy érdeme, hogy feloldotta a hároméves blokádot az Oroszországgal folytatott párbeszédről, amely a nyugati vezetők súlyos hibája volt, és amely tovább súlyosbította az Ukrajna jelenlegi diplomáciai patthelyzetét.
Az Oroszország és az Egyesült Államok közötti közvetlen magas szintű csatornák szinte azonnal helyreálltak Trump elnökké válása után. Trump és orosz kollégája, Vlagyimir Putyin közötti hónapokig tartó párbeszéd, valamint Steve Witkoff különmegbízott kitartó diplomáciai erőfeszítései enyhítették az Egyesült Államok és Oroszország közötti feszültségeket, és egy világosabb, bár nem túl nagylelkű képet adtak Oroszország békefolyamatra vonatkozó keretrendszeréről.
A legfontosabb, hogy Trump elnök végérvényesen cáfolta az „amennyi időbe telik” mantrával kapcsolatos stratégiai csődöt és politikai nihilizmust, amely a korábbi kormányzat alatt jellemezte a Nyugat Ukrajnához való hozzáállását. Most már széles körben elfogadott, a Fehér Ház által vezetett álláspont, hogy a háborút érdemi diplomáciával kell befejezni.
Az adminisztráció azonban most egy olyan dilemmával szembesül, amely, ha megoldatlan marad, veszélybe sodorhatja a január óta elért valódi diplomáciai előrelépéseket. Ez egy kétoldalú konfliktus Oroszország és Ukrajna között, de egy bizonyos szinten ez egy Oroszország és a Nyugat közötti konfrontáció, amely Ukrajna területén zajlik. Mindkét szempontot figyelembe kell venni egy fenntartható megoldás részeként.
Az előbbi prioritásként kezelése és az utóbbi nagyrészt figyelmen kívül hagyása, azaz a háború szűk értelemben vett konfliktusmegoldási/határkijelölési problémaként való kezelése a kudarc receptje.
Természetesen Trumpnak teljes mértékben igaza van abban, hogy úgy véli, ezt a válságot olyan szereplők súlyosbították és kezelték rosszul, akikkel neki semmi köze nincs, köztük a hamis Russiagate-narrációk leghangosabb támogatói, akik tönkretették első elnöki ciklusát és rossz hatással voltak az amerikai nemzetbiztonsági diskurzusra.
Ezek közül sokan most arra buzdítják Trumpot, hogy hagyjon fel azzal a józan ítélőképességgel, amelynek alapján megfogadta, hogy Amerika nem keveredik bele végtelen katonai konfliktusokba, és helyette fogadja el a Biden-korszak kudarcba fulladt politikájának kissé átalakított változatát, amelyet ő helyesen elítélt.
Ezt a válságot Trumpra olyan erők kényszerítették rá, amelyekre nincs ráhatása, de ennek ellenére neki kell megoldania, és a Fehér Ház által a következő hetekben hozott döntések nemcsak az ukrajnai békefolyamatra, hanem az adminisztráció azon képességére is sorsdöntő hatással lesznek, hogy megvalósítsa szélesebb körű külpolitikai elképzeléseit. Nem lehet fenntartható módon átcsoportosítani az amerikai erőforrásokat Európából az Indiai-óceáni térségbe, amíg ez a háború dúl, és akkor sem, ha az egy instabil Európával végződik, amely a közvetlen konfrontáció szélén áll Oroszországgal.
Ebből nem lehet „kiszállni”, kivéve pusztán taktikai értelemben, azaz az amerikai segélyek felhasználásával, hogy elősegítsék egy életképes békemegállapodás létrejöttét. Technikailag sem lehetséges, sem a legcsekélyebb mértékben sem kívánatos visszatérni a Biden-korszak rossz közérzetéhez, amikor Ukrajnát egyik segélycsomagról a másikra segítették, anélkül, hogy a végkifejlet látható lett volna. Az amerikai biztonsági segítségnyújtás és szankciók olyan költségeket róhatnak Oroszországra, amelyek meghosszabbítják a konfliktust, de ezek az eszközök soha nem voltak elegendőek ahhoz, hogy Ukrajnát győztes oldalra állítsák egy sokkal nagyobb ellenséggel vívott kimerítő háborúban.
Bármely diplomáciai kiindulási pont részeként el kell ismerni, hogy Oroszország soha nem fog beleegyezni egy feltétel nélküli 30 napos tűzszünetbe. E cél elérése érdekében határidők előírása, függetlenül azok hosszától, semmit sem segít abban, hogy enyhítse azt az alapvető logikát, miszerint Oroszország soha nem fogja feladni fő befolyási forrását – nevezetesen katonai fölényét és Ukrajna feletti eszkalációs dominanciáját – anélkül, hogy Kijev és a Nyugat jelentős engedményeket tenne. Az Egyesült Államok alig tud mit felajánlani az Oroszország és Ukrajna közötti kétoldalú katonai dinamika befolyásolása terén, amit Oroszország ne tudna erőszakkal megszerezni, ha a háború 2026-ig folytatódik.
Az egyetlen kiút a tartós, kreatív diplomácia, amely figyelembe veszi az amerikai-orosz kapcsolatok kihívásainak és lehetőségeinek teljes körét. A tét messze túlmutat Ukrajnán; Trump elnöknek lehetősége van nemcsak véget vetni a háború által okozott vérengzésnek és tragédiának, hanem ezt úgy megtenni, hogy közben előmozdítja az amerikai stratégiai érdekeket, ahogyan azt Richard Nixon Kínával való nyitása óta nem láttuk. De ahhoz, hogy megragadja ezt a lehetőséget, a Fehér Háznak az ukrajnai háborút komplex, többrétegű problémaként kell kezelnie.
Ukrajna háború utáni orientációjának kérdése minden tűzszüneti és tartós békefolyamat középpontjában kell állnia. A tárgyalások kiindulópontjának annak garantálása kell lennie, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, és hogy NATO-csapatok nem állomásoznak ukrajnai földön, cserébe azért, hogy Moszkva megerősíti, hogy nem ellenzi Ukrajna európai uniós tagságra való törekvését.
A Trump-kormánynak konkrét lépéseket kell felvázolnia az Egyesült Államok és Oroszország kereskedelmi kapcsolatainak helyreállítására és Oroszország nyugati vezetésű pénzügyi intézményekbe való reintegrációjára, egy olyan csomagmegállapodás részeként, amelynek előfeltétele Oroszország hajlandósága területi igényeinek enyhítésére. A Fehér Háznak egyértelművé kell tennie, hogy az Ukrajnában kialkudott rendezés megteremti a jó szándékot és a bizalomépítő mechanizmusokat, amelyek szükségesek a fegyverzet-ellenőrzésről és a NATO kelet-európai erőviszonyairól szóló konstruktív párbeszédhez, amelyek mindkét kérdés a Kreml számára rendkívül fontos.
Kreatív megoldásokat kell kidolgozni Ukrajna háború utáni biztonsági igényeinek kielégítésére oly módon, hogy az ne táplálja a jövőbeli eszkalációs spirált Oroszország és szomszédai között; az én javaslatom a külső raktárakra éppen ezt célozza.
Röviden: a sikeres tárgyalási pozíció kulcsa Ukrajna ügyében az, hogy a tárgyalások fókuszát a közvetlen konfliktusok megoldásáról áthelyezzük azokra az alapvető stratégiai kérdésekre, amelyek megoldásában mind Moszkva, mind Washington érdekeltséggel bír. Ez csak úgy valósítható meg, ha elfogadjuk és következetesen cselekszünk annak a valóságnak a tudatában, hogy az amerikai befolyás fő forrásai a harctéren kívül találhatók. Senki sem mondta, hogy ez könnyű lesz, de a tétlenség ára – mind Ukrajna, mind az Egyesült Államok globális érdekei szempontjából – sokkal magasabb.
A békét erővel elérni mindig is többet jelentett, mint a katonai készültség fenntartása, bár az is fontos. Az erő igazi mércéje az, hogy képesek vagyunk-e minden rendelkezésünkre álló eszközt felhasználni a konkrét nemzeti érdekek elérése érdekében, és sehol sem van ennyire sürgető szükség erre a kemény pragmatizmusra, mint az ukrajnai válságban. Trump elnök üzletkötőként megmutatkozó ösztönei eljuttatták idáig – most itt az ideje, hogy befejezze a munkát.
