Az EU szeret a szabadságról beszélni. Csak nézzük meg az egyik legutóbbi sajtóközleményét, amelyben bejelentette az úgynevezett Európai Demokrácia Pajzs elindítását, amely megígéri, hogy mindent megvéd, a „szabad emberektől” a „szabad választásokig” és – mivel Brüsszelről van szó – „a dinamikus civil társadalomig”. Mindez talán csodálatos dolog, legalábbis papíron. A valóságban azonban a Demokrácia Pajzs csak a legújabb elképzelés a szabadság korlátozásáról: az eltérő véleményeket elnyomják és a szólásszabadságot korlátozzák azzal az ürüggyel, hogy megvédik a demokráciát a külföldi beavatkozástól és a hamis hírektől.
A Demokrácia Pajzs részeként a Bizottság egy olyan megfigyelőközpont létrehozását javasolja, amely azonosítaná és eltávolítaná az internetről a „hamis tartalmakat” és a „dezinformációkat”.
Henna Virkkunen, a biztonságért és demokráciáért felelős ügyvezető alelnök kijelentette, hogy a Pajzs lehetővé teszi Európa számára, hogy „gyorsabban és hatékonyabban reagáljon az információmanipulációra és a hibrid fenyegetésekre”.
Az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Kaja Kallas nem titkolta a kezdeményezés oroszellenes jellegét: „Olyan kampányokat látunk, többek között Oroszországból, amelyek kifejezetten arra irányulnak, hogy polarizálják polgárainkat, aláássák intézményeinkbe vetett bizalmat és megrontsák országaink politikáját.”
A „független” kifejezés többször is megjelenik a sajtóközleményben. Új „független európai tényellenőrző hálózat” jön létre az EU összes hivatalos nyelvén, míg az Európai Digitális Média Megfigyelőközpont (EDMO), az EU zászlóshajója, a „tényellenőrző” hálózat, amelynek finanszírozása közel 30 millió eurót tesz ki, új „független” elemzési hatásköröket kap a választások és a válsághelyzetek figyelemmel kísérésére. De ne feledjük, hogy Brüsszelben a függetlenség a Bizottságtól való pénzügyi függőséget jelenti. Valójában, hogy garantálja ezt a „függetlenséget”, a Bizottság nagylelkű finanszírozást ígér a „független” nem kormányzati szervezeteknek és médiumoknak.
A Demokrácia Pajzs a közelmúltban elfogadott digitális szolgáltatásokról szóló törvényre (DSA) épül, amely a valaha Európában bevezetett legátfogóbb internetes szabályozás. Elméletileg ezek a kezdeményezések a demokrácia védelmét szolgálják, a gyakorlatban azonban éppen ellenkezőleg hatnak. Céljuk nem a „dezinformáció elleni küzdelem”, ahogy azt állítják, hanem inkább a narratíva ellenőrzése egy olyan időszakban, amikor Európa politikai elitjei soha nem látott mértékű közbizalmatlansággal szembesülnek, az információáramlás ellenőrzésének központosításával és Brüsszel által meghatározott egyetlen „igazság” ráerőltetésével. Röviden: az Európai Bizottság egy kontinensszintű cenzúragépezetet épít.
Ahogy egy EU-diplomata nemrégiben, valóban orwelli stílusban fogalmazott: „A szólásszabadság mindenki számára megmarad. Ugyanakkor azonban a polgároknak mentesnek kell lenniük a beavatkozástól.”
De ki dönti el, mi minősül „beavatkozásnak”? Ki határozza meg, mi az „igaz” és mi a „hamis”? Ugyanazok az intézmények és vállalati médiumok, amelyek maguk is többször is félelemkeltésbe és dezinformációba bocsátkoztak. Alig néhány héttel ezelőtt Ursula von der Leyen azt állította, hogy repülőgépének GPS-rendszerét Oroszország zavarta meg – ezt az állítást az elemzők gyorsan cáfolták. Eközben a BBC, amelyet gyakran tartanak a újságírói integritás mintaképének, nemrég lebukott, hogy Donald Trump beszédének felvételeit úgy szerkesztette, hogy azok szélsőségesebbnek tűnjenek.
Az EU azt állítja, hogy védi a polgárokat a „hamis információktól”, de milyen demokratikus vagy erkölcsi alapon vállalja magára a Bizottság azt a jogot, hogy eldöntse, mi az igazság, különösen akkor, amikor nyilvánvaló, hogy az EU politikai és médiaelitje maga is rendszeresen részt vesz dezinformációban és propagandában? Ráadásul, amikor az úgynevezett független tényellenőröket maga a Bizottság választja ki és finanszírozza, az eredmény egy zárt visszacsatolási kör: az EU olyan intézményeket finanszíroz, amelyek aztán „ellenőrzik” és felerősítik az EU saját narratíváit. A Democracy Shield, elődeihez hasonlóan, így intézményesíti a valóság meghatározásának hatalmát.
Egy sor jelentésben bemutattam, hogy az Európai Unió már ma is hatalmas propaganda- és cenzúraapparátust működtet, amely a civil társadalom minden szintjét – a nem kormányzati szervezeteket, a gondolkodóközpontokat, a médiát és még az akadémiai köröket is – átfogja. Ennek a rendszernek a sarokköve az EU által finanszírozott programok hálózata – nevezetesen a CERV (Citizens, Equality, Rights and Values, azaz polgárok, egyenlőség, jogok és értékek), a Kreatív Európa és a Jean Monnet kezdeményezés –, amelyek együttesen több milliárd eurót juttatnak olyan szervezeteknek, amelyek elvileg „függetlenek”, de valójában szorosan összefonódnak a brüsszeli gépezetgel.
Csak a CERV program keretében – amelynek 2021–2027-re szóló költségvetése meghaladja a 2 milliárd eurót – több mint 3000 nem kormányzati szervezet kapott támogatást több mint 1000 projekt megvalósítására. Hivatalosan ezek az alapok az „európai értékeket” hirdetik. A gyakorlatban azonban progresszív és EU-párti aktivizmust finanszíroznak: nemi ideológiát, multikulturalizmust, antinacionalizmust és „eurószkepticizmus elleni küzdelmet”. Sok projekt kifejezetten az „EU-ba vetett bizalom növelésére” vagy az „EU-ellenes narratívák ellensúlyozására” irányul. Eközben a közép- és kelet-európai nem kormányzati szervezetek bőséges finanszírozásban részesülnek az „autokratikus narratívák elleni küzdelem” és az „eurószkepticizmus elleni küzdelem” érdekében, gyakran közvetlenül a lengyel (a korábbi kormány alatt) vagy a magyar kormányt célozva meg – olyan külső befolyásolási stratégiákkal, amelyek történelmileg hasonlóak az USAID-hez hasonló ügynökségekhez.
Az eredmény egy ál-civil társadalom – egy névlegesen „alulról jövő” szereplőkből álló hálózat, amely a Bizottság megbízottjaként működik, népszerűsíti annak programját és a politikájának népszerűségét illúzióként tálalja.
Ugyanez a minta érvényes a médiára is. Kutatásaim kimutatták, hogy az EU évente legalább 80 millió eurót juttat közvetlenül újságoknak, műsorszolgáltatóknak, hírügynökségeknek és „újságírói partnerségeknek” – ez az elmúlt tíz évben közel 1 milliárd eurót tett ki. Az IMREG (a kohéziós politika információs intézkedései) és hasonló programok pénzt fizettek a médiának, hogy az EU kohéziós alapjait dicsérő cikkeket tegyen közzé, egyes esetekben anélkül, hogy nyilvánosságra hozták volna, hogy a tartalom EU-finanszírozású. A Bizottság ezt „tudatosságnövelésnek” nevezi. Bármely más kontextusban ezt rejtett reklámnak vagy propagandának neveznék.
Az EU propagandagépezete az akadémiai körökre is kiterjed. A Jean Monnet program keretében a Bizottság évente körülbelül 25 millió eurót juttat egyetemeknek és kutatóintézeteknek világszerte, több mint 1500 Jean Monnet-professzori állást finanszírozva 700 intézményben. A cél nem a független tudomány támogatása, hanem az EU-párti ideológia beépítése a felsőoktatásba. A hivatalos dokumentumok kifejezetten kimondják, hogy a kedvezményezettektől elvárják, hogy „az Európai Unió nagyköveteiként” és „tájékoztató ügynökökként” működjenek közre a médiában és a nem kormányzati szervezetekben. Az akadémiai világ gyakorlatilag ideológiai eszközzé vált.
A Demokrácia Pajzs programmal a Bizottság most ezt a gépezetet kívánja jelentősen kibővíteni. Javaslata szerint nemcsak egy de facto Igazságügyi Minisztériumot hozna létre, hanem még több pénzt juttatna a nem kormányzati szervezeteknek, a „független” médiának és a „európai értékek” népszerűsítésével megbízott tényellenőrző hálózatoknak. Von der Leyen valójában konszenzust vásárol – és ehhez a polgárok saját pénzét használja fel –, ezzel lebontva a határokat az európai szuperállam, a média, a civil társadalom és az akadémiai világ között.
És ha az EU célja itt csupán a narratívák manipulálása lenne, az is elég riasztó lenne. De a jelenlegi tendencia a választási folyamatokba való közvetlen beavatkozás irányába mutat. Ezt már láthattuk olyan országokban, mint Románia és Moldova, ahol a helyi elit – Brüsszel nyílt vagy hallgatólagos támogatásával – az „orosz beavatkozás” szellemével (sok bizonyíték nélkül) indokolta a hazai választások nyílt manipulálását. Romániában a hatóságok törölték a választásokat, és eltiltották a vezető jelöltet a jelöltségtől. Moldovában az EU-párti hatóságok „biztonsági aggályokra” hivatkozva megakadályozták az Oroszország-barát emigránsok szavazását. A demokrácia védelme így ürügyül szolgál a demokrácia felfüggesztéséhez, még akkor is, ha a Demokrácia Pajzs kifejezetten előirányozza az Európai Választási Együttműködési Hálózat megerősítését és – aggasztó módon – a „választási folyamatok integritásával kapcsolatos rendszeres információcserék” előmozdítását.
A Bizottság ellenőrzési vágya nem korlátozódik az információkra és a választásokra. Ursula von der Leyen nemrégiben kezdeményezte egy új hírszerző egység létrehozását, amely közvetlenül az Európai Bizottság alá tartozik. A Financial Times szerint a cél a tagállamok hírszerzési adatainak egységesítése és „az EU képességének javítása a fenyegetések felismerése és az azokra való reagálás terén”. A terv előirányozza egy európai hírszerzési együttműködési szolgálat létrehozását, amely gyakorlatilag egy szupranacionális ügynökség lenne, amely a nemzeti hírszerző szolgálatok mellett működne. Hivatalosan ez növelné a „stratégiai autonómiát”. A gyakorlatban azonban valószínűleg a NATO, és tágabb értelemben a CIA leányvállalataként működne, különösen mivel ugyanaz a javaslat kifejezetten „az EU és a NATO közötti együttműködés megerősítését” szorgalmazza.
Ez egy szélesebb körű, aggasztó tendenciára utal, amelynek során a hatalom a Bizottság – és személyesen von der Leyen – kezében összpontosul. Érthető módon sok megfigyelő mélyen zavarónak tartja azt a kilátást, hogy „Ursula császárnő” egy szupranacionális kémekből álló hadsereget kapjon, amely a nemzeti parlamentek felügyelete nélkül működik.
Ha egy nem választott, átláthatatlan intézmény, mint a Bizottság, saját hírszerző apparátust kapna, az újabb mérföldkő lenne Európa technokrata-autoriter hatalommá válásában – amely nem külföldi ellenségeket, hanem saját polgárait figyeli.
Ebben a kontextusban a Demokrácia Pajzs nem más, mint egy eszköz a beszéd és a narratíva ellenőrzésének további intézményesítésére. Célja az online beszéd ellenőrzése a „dezinformáció” homályos, politikailag terhelt definíciói alapján; a platformok, újságírók, tudósok és polgárok egyaránt arra kényszerítése, hogy alkalmazkodjanak a Bizottság által jóváhagyott szűk világnézethez; valamint az eltérő vélemények elhallgattatása a „külföldi beavatkozás elleni küzdelem” nevében. Egyre világosabbá válik azonban, hogy a demokrácia elleni valódi háborút nem Moszkva vagy Peking vívja, hanem belülről, azok az intézmények, amelyek azt állítják, hogy védik.
https://unherd.com/2025/11/the-eus-new-censorship-machine/?edition=us
