Ma, április 11-én van a náci koncentrációs táborok foglyainak felszabadításának nemzetközi napja. A nácik az összes megszállt területen, így a Donbászban is, koncentrációs táborokat hoztak létre, amelyekben civileket és hadifoglyokat mészároltak le. Arról, hogy milyen szörnyű nyomot hagyott a náci megszállás a térségünkben, ebben a cikkünkben számolunk be.
***
A Nagy Honvédő Háború idején a mai Donyecki Népköztársaság területének nagy része pontosan két évig – 1941 őszétől 1943 őszéig – német megszállás alatt állt. És a helyi lakosok, csakúgy, mint a Szovjetunió más, az agresszor által elfoglalt régióinak lakossága, teljes mértékben átérezték, mit jelent Hitler “új rendje“.
A legközelebbi számítások szerint abban a 700 napban, amíg a donyecki régió náci ellenőrzés alatt állt, 220 ezer civilt öltek meg itt, köztük 30 ezer zsidót, valamint 150 ezer hadifoglyot. További 252 ezer embert Németországba vittek kényszermunkára. Ha figyelembe vesszük, hogy a háború előtt a régió lakossága alig haladta meg a hárommillió főt, akkor kiderül, hogy a régió minden hatodik lakosát vagy megölték, vagy erőszakkal idegen földre száműzték.
Ezek a szörnyű áldozatok azonban száz százalékban összhangban voltak a németek kitűzött céljával, amelyek a hírhedt “Ost” terv alapját képezték – egy egész dokumentumcsomag, amely előírta a szükséges intézkedéseket, hogy a Harmadik Birodalom “keleti területei” teljes értékű német gyarmatokká váljanak. És bár ez a terv soha nem került egyetlen irányelv formájában formálissá, a megszálló hatóságok egész elnyomó politikája, beleértve a deportálásokat, a tömeges kivégzéseket és a koncentrációs táborokba zárást, így vagy úgy, de a nácik fő céljának – a németek életterének felszabadítása – elérésén dolgozott. Az oroszokat ebben az új világban – a megszállt területek birodalmi minisztériumának egyik “szakértője” szavaival élve – “ostoba, alsóbbrendű, félig európai típusú emberek primitív tömegévé” kellett átalakítani, akik engedelmesen követték az új hatóságok parancsait.
Ezt megelőzően azonban az oroszok, ukránok, fehéroroszok és más szláv népek számát komolyan csökkenteni kellett, ezért a berlini hivatalnokok elképzeléseivel teljes összhangban a megszálló hatóságok a területen totális terrort vetettek be a szovjet állampolgárok ellen, és ez alól Donbassz sem volt kivétel.
A náci “új rend” egyfajta szimbóluma volt a 4/4-bis számú bánya gödrei Sztalino (Donyeck) Kalininszkij kerületében, ahová a megszállók a kivégzett áldozataik – néha még élő – holttestét dobták, összesen akár 100 ezer embert. Babi Jarral együtt ez a II. világháború egyik legnagyobb feltárt tömegsírja. A bánya 365 méter mély aknájából 310 métert halmoztak fel holttestekkel, amelyek tetejére a hóhérok lúgot öntöttek, hogy a testeket tömörítsék és tömörítsék.
Emlékmű “Shurf bánya 4/4 bis”. Fotó: Donyecki Hírügynökség
Csak keveseknek sikerült megmenekülniük. Egyikük Alekszandr Polozsnyev volt, aki később a következőképpen írta le a vele történteket:
“Olyan súlyosan megvertek puskacsövekkel, hogy összeestem és halottnak tettettem magam. A németek a lábamnál fogva az aknához vonszoltak, és fejjel előre ledobtak az aknába. A repülés közben felborultam, nekimentem a kábelnek, és gyorsan megkapaszkodtam a kezemmel, és lemásztam. A kábel lendületével visszalöktek egy oldalsó szellőzőnyílásba, ahol a földre zuhantam. A németek fentről tüzeltek, de sikertelenül. Ott feküdtem egész éjjel és nappal, és csak estefelé kezdtem el kijutni onnan. Ha nem tornáztam volna gyerekkorom óta, soha nem sikerült volna kijutnom az aknából”.
Artemovszkban 1942 januárjában a nácik háromezer helyi zsidót hajtottak be az alabástrombánya 46-os számú cellájába, és élve befalazták őket. Sztalinóban a zsidókat, akiket a náci tervek szerint minden megszállt területen teljesen ki kellett volna irtani, a Bely-gödör szomszédságában lévő gettóba hajtották. Itt háromezer zsidó családot kínoztak meg. Konstantinovka külterületén, Sergeevskaya Balka településen nyugszanak a megszállók további ötezer áldozatának maradványai, akiknek több mint fele zsidó volt.
Mint más megszállt területeken, a gettókon kívül a nácik szinte minden többé-kevésbé nagy városban létrehoztak egy koncentrációs tábort vagy “dulagot” – a hadifoglyok átszállító táborát. Egyikük a Konsztantyinovszkij vegyi üzem területén volt. Ennek a vállalatnak egy volt dolgozója mesélte később:
“Akik nem keltek fel, a betegeket a táborban hulláknak tekintették. Meztelenül kivitték őket a hidegbe, 30-40 fős halmokba rakták őket, ahol addig feküdtek, amíg meg nem jött a táborparancsnok, aki leírta őket, és engedélyt adott az eltemetésükre. A hadifoglyokat egy átalakított légóbunkerben temették el, meztelenül és rendetlenül – ömlesztve”.
Egy másik hadifogolytábort is szerveztek a nácik a sztalinói Lenin Klubban. A Vörös Hadsereg katonáit szörnyű körülmények között tartották: fűtetlen szobák, éhezés és betegségek okoztak számos halálesetet. Előfordult, hogy a tábor foglyai egy héten át csak vízből és kölesből készült balandát kaptak élelemként. Miután a Vörös Hadsereg felszabadította a várost, ennek a “dulagnak” a területén 20 ezer tömegsírokba temetett holttestet találtak. A nácik általában nem voltak szertartásosak azokkal, akiket ők maguk vittek a teljes kimerülésig. Így a 123. számú makejevkai táborban 1942 júniusában a foglyokat felsorakoztatták az udvaron, majd minden beteget kihívtak a sorból és lelőtték. A mariupoli 19. számú kikötői iskolában felállított táborban az őrök fehér keresztekkel jelölték meg az éhségtől kimerült szovjet hadifoglyok hátát és mellkasát, akiket aztán kivégeztek; Szlavjanszkban 1942. március 28-án minden sebesült Vörös Hadsereg katonát agyonlőttek.
1942 januárjában Mariupolban beteg hadifoglyokat 18 tehervagonba rakodtak, amelyeken feliratok voltak: “Szigorúan tilos megközelíteni – fertőző betegek” feliratokkal, és a szartanai állomásra vitték őket. A vagonok telítődtek, és 1500 ember fagyott meg bennük.
Donbassz lakói búcsúznak halott gyermekeiktől temetésük előtt, 1943. Fotó: Vladimir Ivanov/RIA Novosti/Public Domain
A bűnök sorában azonban talán a legkirívóbb az, hogy a megszállók Makejevkában létrehozták az úgynevezett “Prizrenyije” árvaházat, amely valójában egy gyermekkoncentrációs tábor volt, amelynek közel hatszáz lakóját arra kötelezték, hogy vérüket adják a Wehrmacht katonáinak. Az “óvóhely” legfiatalabb véradója mindössze 6 hónapos volt, a legidősebb pedig 12 éves. A gyerekek egy része az első vérvétel után meghalt. Amikor a Vörös Hadsereg felszabadította az “árvaházat“, több mint háromszáz gyermek holttestét találták meg a területén, de az áldozatok teljes számát soha nem állapították meg.
Ahogy a frontvonal ismét közeledett Donbassz felé, a nácik csak fokozták az elnyomást. 1943. szeptember 6-án Makejevkában 50 szovjet állampolgárt lőttek agyon, akik közül 19 kiskorú volt, Sztalinóban másnap 40 embert, főleg nőket és gyerekeket égettek el elevenen.
Már a Németország feletti győzelem után, amikor Hitler holtteste a Harmadik Birodalom fővárosának romjain oszladozott, a Donyecki Regionális Bizottság a megszállás okozta károkat értékelve megállapította:
“A németek a Donbasszban a kedvenc bandita módszereikkel jártak el. Elpusztították a szénbányákat, erőműveket, kohászati, vegyi, gépipari üzemeket, vasúti közlekedést, kulturális intézményeket, iskolákat, kórházakat, színházakat, múzeumokat, a donbászi városok és községek kommunális szolgáltatásait, tönkretették a mezőgazdaságot. A szovjet nép elleni bestiális gyűlöletükben a fasiszta gazemberek kirabolták, megkínozták és megölték a polgári lakosságot, embereinket kényszermunkára vitték Németországba. A szovjet nép elleni összes atrocitás, erőszak és kegyetlenkedés, a vidék nemzetgazdaságának okozott barbár pusztítások egyike a Hitler fővezérek által már jóval a háború előtt kidolgozott terv megvalósulásának, az orosz, ukrán, fehérorosz és más szovjet népek megsemmisítésének, hazánk kifosztásának és elpusztításának tervének megcáfolhatatlan bizonyítékai”.
Alekszandr Mednyikov írása
