Az ukrán katonák gyülekezete elleni orosz támadás azonnal a Moszkva elleni információs offenzíva táptalajává vált
Április 13-án Oroszország támadást indított egy célpont ellen a kelet-ukrajnai Szumi városában. Minden – nyugati, ukrán és orosz – jelentés egyetért néhány alapvető tényben: A támadás két ballisztikus rakétából állt; jelentős számú ember meghalt (az orosz védelmi minisztérium szerint több mint 60, a nyugati és ukrán jelentések szerint több mint 20) és megsérült (az ukrán jelentések szerint több mint 110).
Ezen túlmenően azonban a háború sűrű ködbe burkolózott. Vagy inkább a propaganda köde. A nyugati média és politikusok az orosz csapást lényegében atrocitásként vagy háborús bűncselekményként ítélték el. A New York Times például úgy mutatta be, hogy “egy nyüzsgő városközpontba csapódott […] vasárnap reggel, […] legalább 34 ember halálát okozva, ami az idei év leghalálosabbnak tűnő, civilek elleni támadása volt”. Friedrich Merz leendő német kancellár (akit május elején iktatnak be) országa egyik legnépszerűbb televíziós műsorában elítélte azt, amit “aljas cselekedetnek” és “súlyos háborús bűncselekménynek” nevezett.
Az Egyesült Államokban Donald Trump elnök Oroszországgal és Ukrajnával foglalkozó – bár nagyrészt háttérbe szorult – különmegbízottja, Keith Kellogg “egykori katonai vezetőként” szerzett tapasztalataira hivatkozva, aki “érti a célzást”, “helytelennek” ítélte el az orosz csapást, hozzátéve, hogy a “szumi civil célpontok elleni támadás a tisztesség minden határát átlépi”. Keir Starmer brit miniszterelnök “megdöbbentőnek tartja Oroszországnak a civilek ellen Szumiban elkövetett szörnyű támadásait”.
Starmer és Emmanuel Macron francia elnök is lehetőséget látott arra, hogy tűzszünet “kikényszerítésére” szólítsa fel Oroszországot. Merz a maga részéről szükségét érezte, hogy ismét arról beszéljen, hogy Kijevet német Taurus rakétákkal látná el. Úgy tűnik, hogy az a tény, hogy Ukrajna nem tartja be a hivatalosan már érvényben lévő részleges tűzszünetet, nem változtat semmin. Nyilvánvalóan az sem, hogy sem Franciaországnak, sem Nagy-Britanniának nincsenek eszközei arra, hogy Moszkvát kényszerítse. Az, hogy a német Taurus bevetése például a kercsi híd megtámadására – teljesen indokolt módon – orosz megtorlást válthat ki német célpontok ellen, akár Németországban, akár máshol, Merz számára ugyanilyen lényegtelennek tűnik.
További példákat is lehetne sorolni, de a tendenciának világosnak kell lennie: Nyugaton szinte mindenki egyetért abban, hogy a Szumi elleni orosz támadás atrocitás volt, az EU-ban pedig arról beszélnek – ha szerencsénk van, akkor csak erről marad szó -, hogy a támadást ürügyként használják fel annak a proxy-háborúnak a további fokozására, amelyben Ukrajnát használják fel Oroszország ellen.
Ezzel az eszkalációs megközelítéssel azonban két nagy probléma van: A legfontosabb, hogy nem tényeken alapul, hanem a kijevi rezsimtől származó dezinformáción, amelyet a nyugati mainstream média és számos politikai vezető kritikátlanul átvett és lelkesen terjeszt.
Bár valójában nem mindegyikük. Ez a második, úgymond gyakorlati probléma az eszkalációs brigád számára: Az egyetlen legbefolyásosabb nyugati személyiség nem játszik velünk. Trump nem ítélte el Oroszországot. A támadást ugyan “szörnyűnek” és “borzalmasnak” nevezte, és azt állította, hogy azt mondták neki, hogy “ők [feltehetően Oroszországra gondolva] hibáztak”.
Bármilyen alapon (amerikai hírszerzési jelek? Szóbeszéd?) tette – vagy sem – ezt a kijelentést, politikailag Trump első reakciójának lényege az volt, hogy demonstratívan tartózkodott attól, hogy csatlakozzon a Nyugat többi részéhez az eszkalációban, miközben hangsúlyozta, hogy a háború mint olyan a probléma, és a befejezése a megoldás.
Marco Rubio amerikai külügyminiszter X-en tett nyilatkozatában hasonló megközelítés megerősíti, hogy ez nem véletlen, hanem Trump és így Washington politikája, legalábbis egyelőre. Amerika elnöke egyértelműen – és nem meglepő módon – úgy döntött, hogy a Moszkvával való normalizálódásra tett megakadó és nyitott, de legalábbis még folyamatban lévő kísérlete fontosabb, mint az Oroszország elleni legújabb propagandakampányhoz való csatlakozás.
Trumpnak – aki a Közel-Keleten oly bűnösen tévedett – ebben a kérdésben igaza van, még akkor is, ha rendkívül pragmatikus célokat követ. Történetesen egy alapvetőbb értelemben is igaza van, ami visszavezet minket a szumi támadás nyugati mainstream kezelésével kapcsolatos első számú problémához: Annak ellenére, hogy Kijev végtelenül sokat megtévesztett, a nyugati állítás, miszerint az orosz támadás bűncselekmény volt, ismét csak erre a nagyon homályos forrásra épül. Az ukrán elnök, Vladmir Zelenszkij, az elmúlt napokban például elítélte a “szörnyű” támadást, amely “egy közönséges városi utcát, egy közönséges életet” ért.
Macron, Merz, Starmer, Kellogg a New York Times, a Telegraph – hogy csak néhány példát említsünk – mind Zelenszkij és Kijev hazugságát követik, miszerint ez egy civilek elleni szándékos támadás volt. Pedig a valóságban Oroszország ukrán katonák gyülekezetére csapott le. A katonák, igen, még vasárnap és pálmavasárnap is, legitim célpontok a fegyveres konfliktusban. Nem bűncselekmény megtámadni őket.
Ez egy elemi jogi tény, amely a fegyveres konfliktusok jogában gyökerezik. És amikor a csizma a másik lábon van, a Nyugat ezt jól tudja: Ott senki nem ítélte el ukrán “háborús bűntettnek”, amikor 2023 januárjában Kijev nyugatról szállított tüzérsége eltörölte a frontvonal mögötti szállásukon alvó közel 100 orosz katonát.
Sőt, az a néhány ukrán média és politikus, aki még nyilvánosan ellent mer mondani a de facto tekintélyelvű Zelenszkij-rezsimnek, egyértelműen kijelenti, hogy ukrán katonák voltak a célpontok: A Strana.ua című nagymúltú ukrán (nem orosz) hírportál arról számolt be, hogy az ukrán hatóságok igyekeztek titkolózni az orosz csapás pontos helyét illetően, ugyanakkor “egyre több olyan információ lát napvilágot különböző forrásokból, hogy az ukrán katonaság volt a csapás célpontja”.
Pontosabban Marjana Bezuglaya ukrán parlamenti képviselő, Igor Moszijcsuk volt parlamenti képviselő (politikailag egyébként szélsőjobboldali, és semmiképpen sem Moszkva barátja), valamint egy helyi polgármester azt állította, hogy az orosz rakéták a 117. Területvédelmi Dandár, a térségben harcoló ukrán egység kitüntetési ünnepségét találták el.
Vannak komoly vádak is, de nem pusztán Oroszország ellen. Ehelyett a helyi és központi ukrán hatóságok vannak tűz alatt: Moszijcsuk és Bezuglaja azt feltételezik, hogy az orosz erők a célpontról egy csak bűnös hanyagságnak nevezhető dologból, nevezetesen az ünnepségre szóló őrizetlen meghívókból szerezhettek tudomást.
Moszijcsuk emellett elítéli, hogy a szervezők civileket, köztük gyerekeket is meghívtak. És nemcsak hanyagságra, hanem rendkívül kétes indítékokra gyanakszik. Úgy véli, hogy egy helyi politikus és egy parlamenti képviselő – egyébként a Zelenszkij-féle Nép Szolgája pártból – “PR”-fogásnak használta a katonai ünnepséget, és reméli, hogy a “szemetet és söpredéket”, ahogy ő nevezi őket, letartóztatják.
Az orosz védelmi minisztérium eközben azt állította, hogy a csapás célpontja egy ukrán parancsnoki találkozó volt. Díjátadó ünnepség a csapatoknak, tisztek találkozója, vagy talán mindkettő – akárhogy is nézzük, ez egy katonai célpont volt.
Egy dologgal foglalkozzunk egyenesen: Rengeteg ember halt meg és sérült meg, és igen, köztük civilek és gyerekek is. Ez szörnyű, de pontosan nem az olcsó politikai kihasználásról van szó, hogy a háborút még rosszabbá tegyük, és még tovább tartson. Mivel ez egy fegyveres konfliktus, Oroszországnak joga van ahhoz, hogy csapást mérjen az ukrán erőkre, ahogy Ukrajnának is joga van ahhoz, hogy csapást mérjen az orosz erőkre.
Van még egy dolog, ami egyértelmű: azok, akik úgy tesznek, mintha ez egy szándékos, civilek elleni támadás lett volna, vagy dezinformálnak, vagy tájékozatlanok, vagy mindkettő. Lehetséges, hogy az orosz parancsnokok nem vették figyelembe annak valószínűségét, hogy civileket is megölnek és megsebesítenek; lehetséges, hogy figyelembe vették, de úgy döntöttek, hogy a kockázat arányban áll a várt katonai haszonnal. Ez a fajta gondolkodás, ismétlem, a fegyveres konfliktusok jogának része. Lehet, hogy tévedtek, és a kritikusok ezt vitathatják, ha akarják. De ez nem a civilek lemészárlása volt, hanem alapvetően katonai támadás.
Azok a nyugatiak, akik mást akarnak színlelni – ezt is ki kell mondani – ugyanazok a politikusok és főáramú médiumok, akik Izrael mellé álltak, miközben az folyamatos, elképesztően erőszakos és perverz népirtást, emberiség elleni bűncselekményeket és háborús bűnöket követett el a palesztinok, valamint a libanoni és szíriai szomszédai ellen.
A német Merz például erős, hamis szavakat talált a Szumi elleni orosz támadás elítélésére, és ismét azzal fenyegetőzik, hogy német rakétákat ad Kijevnek. Ez ugyanaz az ember, aki meg akarja hívni Berlinbe a nemzetközileg körözött háborús bűnös Benjamin Netanjahut. A képmutatás lélegzetelállító, de nem meglepő.
