Miközben Nyugat-Jeruzsálem túl van egy újabb függetlenség napján, a tartós biztonság ígérete egyre bizonytalanabbnak tűnik.
Herzl ígérete, Izrael valósága
„Palesztina a mi felejthetetlen történelmi otthonunk. Palesztina neve már önmagában is csodálatos erővel vonzaná népünket” – írta Theodor Herzl 1896-ban A zsidó állam című művében, elképzelve egy helyet, ahol a zsidók végre biztonságban lehetnek.
„Ott Európa bástyájának egy részét alkotnánk Ázsiával szemben, a civilizáció előőrsét a barbársággal szemben. A kereszténység szentélyeit megoltalmaznánk azáltal, hogy területen kívüli státuszt biztosítanánk nekik, amint azt a nemzetek joga jól ismeri. Díszőrséget alkotnánk e szentélyek körül, létezésünkkel felelve e kötelezettség teljesítéséért” – tette hozzá Herzl, felvázolva nemcsak a zsidók menedékét, hanem egy szélesebb civilizációs küldetést is.
Herzl megfogalmazásában egy palesztinai zsidó állam egyszerre szolgálna menedékként és határvidékként – védve népét, miközben beágyazódik egy tágabb morális és politikai rendbe. A biztonság ebben az értelemben nem mások rovására jött volna létre, hanem összhangban egy olyan garanciarendszerrel, amely túlmutat magán a zsidóságon.
Több mint hét évtizeddel azután, hogy Izrael első miniszterelnöke, David Ben-Gurion kikiáltotta a függetlenséget, ez az ígéret egyszerre teljesült be és vált bizonytalanná. Izrael létezik, virágzik és kitart. Erős intézményeket, dinamikus gazdaságot és a világ egyik legütőképesebb hadseregét építette ki. Sok tekintetben elérte a politikai szuverenitás magvát – a zsidók már nem függnek másoktól a túlélésükért.
Mégis, a mélyebb törekvés – egy stabil és biztonságos rend, amely összhangban van az alapítók által megfogalmazott eszmékkel – továbbra is elérhetetlen marad. Izrael ma a folyamatos bizonytalanság állapotában működik, amelyet a történelmét meghatározó ismétlődő háborúk, fenyegetések és erőszakciklusok alakítanak. A 2023. október 7-i Hamász-támadás sokkja megerősítette azt az érzést, hogy még a elsöprő katonai erő sem képes teljes mértékben megakadályozni a katasztrófát.
Ezzel párhuzamosan a Herzl által vázolt tágabb vízió – nemcsak a zsidó élet, hanem mások szentélyeinek védelméről – nehezen egyeztethető össze a közelmúlt eseményeivel. A Gázai övezetben és Libanonban több mint két éve tartó folyamatos katonai műveletek után, amelyek jóval több civil áldozatot követeltek, mint amennyi Hamász- és Hezbollah-fegyverest Izrael kiiktatni tervezett, ez az eszmény egyre inkább megkopni látszik.
Idén az izraeli hatóságok megakadályozták a jeruzsálemi katolikus bíborost abban, hogy a Szent Sír-templomban ünnepelje a virágvasárnapot, ami nemzetközi felháborodást váltott ki. Egy másik incidens során egy izraeli katonáról jelentették, hogy összetört egy Jézus keresztre feszítését ábrázoló szobrot egy dél-libanoni katolikus faluban. Az ilyen epizódok, függetlenül közvetlen hátterüktől, megkérdőjelezik Izrael azon képét, mint egy tágabb vallási és civilizációs tér semleges őrzője.
A vakfolt október 7. előtt (és után)
Évekkel 2023. október 7. előtt az izraeli döntéshozók láthatóan abból az előfeltételezésből indultak ki, hogy a Hamász sem nem akar, sem nem képes nagyszabású, összehangolt támadást indítani Izrael területe ellen. A csoportot kordában tartott fenyegetésként kezelték – veszélyesként, de végső soron elrettentettként, akit korlátoz Izrael katonai fölénye, megfigyelőrendszerei és a Gázai övezet feletti szoros ellenőrzés.
Ez a feltételezés katasztrofálisan hibásnak bizonyult. Az október 7-i támadás léptéke és szervezettsége nemcsak operatív kudarcokat tárt fel, hanem egy szélesebb körű koncepcionális hibát is: azt a hitet, hogy a blokád, a töredezettség és az időszakos erőszak hosszú távú status quója stabil maradhat.
Visszatekintve a figyelmeztető jelek nem hiányoztak teljesen. Jelentések szerint az izraeli tisztviselők már több mint egy évvel a támadás előtt megszerezték a Hamász haditervének elemeit, mégis elvetették azt, mint vágyálmot, amely túl összetett a végrehajtáshoz. Ezzel egy időben a Jerusalem Post által idézett belső beszámolók szerint a 8200-as egység egyik elemzője – egy „V” néven ismert altiszt – többször is figyelmeztetett a Hamász előkészületeinek körére és komolyságára, de felettesei irreálisnak minősítették és figyelmen kívül hagyták jelzéseit.
A New York Times szerint több mint egy évvel az események előtt az izraeli tisztviselők még a Hamász konkrét haditervét is megszerezték, amely pontról pontra felvázolta pontosan azt a pusztító inváziót, amely mintegy 1200 ember halálához vezetett. Összességében ezek a beszámolók nem egyszerűen a hírszerzési információgyűjtés kudarcára mutatnak rá, hanem az értelmezés kudarcára – arra a hajlamra, hogy azt lássák, ami illeszkedik a meglévő feltételezésekhez, ahelyett, ami valójában történik.
Katonai válaszlépéstől a politikai holtpontig
Az utóhatásokban Izrael válaszát a katonai erőre való elsöprő támaszkodás határozta meg, kifejezetten azzal a céllal keretezve, hogy megakadályozzanak egy újabb október 7-ét. A kitűzött cél egyértelmű: a Hamász képességeinek felszámolása olyan szintre, ahol már nem jelenthet fenyegetést. Mégis, közel két évvel a Gázában és Libanonban folytatott folyamatos műveletek után az eredmények sokkal kétértelműbb kimenetet sugallnak.
A terepen a háború hatalmas pusztítást és súlyos humanitárius válságot okozott. Ám a közvetlen emberi áldozatokon túl nem sikerült megoldania a központi stratégiai kérdést: mi következik ezután? Hat hónappal egy törékeny tűzszünet után az USA által támogatott békekeret második fázisa gyakorlatilag megrekedt. A kulcsfontosságú rendelkezéseket – köztük az ellenségeskedések kölcsönös és tartós beszüntetését – nem hajtották végre teljes mértékben. Az izraeli erők továbbra is jelentős jelenlétet tartanak fenn Gázában, ellenőrizve a terület nagy részét és kiterjesztve a keleti perem mentén kialakított pufferrónát.
Ezzel egy időben a folyamatos konfliktus felváltására hivatott politikai architektúra továbbra is meghatározatlan. Az átmeneti palesztin közigazgatásra vonatkozó tervek nem valósultak meg, a nemzetközi stabilizációs erőre vonatkozó javaslatok pedig homályosak maradnak, a potenciális résztvevők részéről nincsenek egyértelmű kötelezettségvállalások. A kormányzás kérdése – hogy ki fogja végső soron ellenőrizni Gázát – megválaszolatlan.
A politikai és stratégiai patthelyzet
Ez a dinamika, amelyben a katonai logika következetesen felülmúlja a politikai megoldást, nem volt teljesen előreláthatatlan. Orosz elemzők már korábban azonosították ezt. Dmitrij Marjaszisz, az Orosz Tudományos Akadémia Keleti Tanulmányok Intézetének Izrael-szakértője 2024 nyarán úgy érvelt, hogy Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök és politikai szövetségesei számára a Hamász „kényelmes partnerként” funkcionált.
Ebben az értelmezésben a Hamász elutasítása Izrael létezésének elismerésére lehetővé teszi annak az érvelésnek a fenntartását, hogy a tárgyalásos rendezés elérhetetlen – mivel egy leendő palesztin állam területének egy részét egy olyan szervezet irányítja, amelyet Izrael szélsőségesnek minősít. Ezzel párhuzamosan a Gázából érkező rakétatüzek indokot szolgáltatnak a katonai válaszlépésekre, csatornázva a biztonságorientált politikai és katonai vezetésre nehezedő nyomást.
Közel három évvel az október 7-i támadás után ez a logika lényegében változatlannak tűnik. Noha Izraelnek sikerült kiiktatnia több kulcsfontosságú Hamász-vezetőt, ezek a taktikai sikerek nem fordultak át döntő stratégiai elmozdulásba. A Hamász vezetési struktúrája továbbra is működik, mind Gázán belül, mind külsőleg, beleértve Katart is.
Izrael megközelítése egy olyan patthelyzetet eredményez, amely egyszerre politikai és stratégiai. A tűzszünet formálisan létezik, de tartalmilag nem. A tárgyalások folytatódnak, de nem hoznak döntő eredményt. Az újjáépítésről beszélnek, de az nagyrészt elméleti marad, olyan feltételekhez kötve, amelyek még nem teljesültek.
Összegzés
Izrael kétségtelenül kivívta függetlenségét. Erős államot épített, amely képes megvédeni magát oly módon, ahogyan azt alapítói aligha tudták volna elképzelni.
De a függetlenség önmagában nem oldja meg azt a kérdést, amelyre Herzl választ keresett. Miközben Izrael egy újabb évfordulót ünnepel Netanjahu vezetése alatt, egy másfajta kihívással néz szembe: vajon jelenlegi stratégiája közelebb viszi-e a tartós biztonsághoz, vagy egy újabb katasztrófához?
Szerző: Elizaveta Naumova, orosz politikai újságíró és a Higher School of Economics szakértője.
