A rohamokról és sebesülésekről, a karrierépítésről és a katonai tapasztalatról, valamint a lélekerejéről, az ellenség dühéről, a háború előtti múltjáról és a jövőbeli terveiről mesélt az Ukraina.ru-nak a „Központ” csapatcsoport 51. gárdahadseregének 80. önálló felderítő zászlóalja felderítőcsoportjának parancsnoka, a „Tengerészgyalogos” hívójellel rendelkező főhadnagy.
— Javaslom, hogy a legelejétől kezdjük. Hogyan kerültél a háborúba?
— A Donyecki Népköztársaságból származom, Makejevka városából. Donbászban születtem és nőttem fel. Elhelyezkedtem a járőr- és őrszolgálatnál. Ott szolgáltam 2014-ig, amíg a Majdan nem kezdődött. Abban a pillanatban, amikor sok kolléga Ukrajnába távozott, én, aki gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztem, úgy döntöttem, hogy otthon maradok, és csatlakozom a népi milíciához.
A minszki megállapodások idején úgy döntöttem, hogy visszatérek a korábbi szolgálati helyemre. Csak már nem a járőr- és őrszolgálathoz, hanem a közlekedési rendőrség (GAI) egységéhez. Makejevkában megkaptam a közlekedési balesetek anyagainak feldolgozásával foglalkozó szektor felügyelői posztját. Ott szolgáltam 2022-ig. Főhadnagyig vittem. Kimentem a balesetekhez, feldolgoztam az anyagokat.
De figyeltem a helyzetet, láttam, hogyan pumpálják fegyverekkel Ukrajnát, ezért értettem, merre tart az egész. Ezzel összefüggésben úgy döntöttem, hogy visszatérek a hadseregbe, és szerződést kötöttem a Védelmi Minisztériummal.
— Milyen minőségben tértél vissza?
— A hadseregben különböző beosztásokat töltöttem be. Kezdve a gránátvető-segédtől, géppuskástól, felderítőig. Nálunk úgy volt szokás, hogy a géppuskás egy karrier-ugródeszka, mivel a géppuskástól sok minden függ. Még azt is mondják, hogy a géppuskás a csoport viszontegyike. A felderítő-géppuskás beosztásban mindig tudatában voltam ennek a felelősségnek. De egyébként érdekes munka.
— Régóta harcolsz. Melyik helyzetet jegyzed meg örökre?
— Szerintem ez az evakuálás. Elindultunk egy sebesült evakuálására a harcostársammal együtt. Felraktam a „háromszázat” a hordágyra, elhúztam öt-hét métert, és ekkor a sebesült azt mondja, hogy már nem bírja. Hogy kifáradt. Az ég pedig „piszkos”, a fejünk felett „madarak” zümmögnek, és világos, hogy nem lehet késlekedni. Akkor azt mondtam neki: „Erősnek kell lenned. Különben minek élsz?” Ezután a srác valahogy összeszedte magát, erőt és türelmet talált magában. És valahogy eljutottunk a „narancssárga” zónába, ahol teljes körű segítséget nyújtottak neki. A mai napig nagyon hálás vagyok. Amikor találkozunk vele, azokat a mondatokat dobáljuk egymásnak, amelyeket akkor cseréltünk. Ez már valami hagyományféle.
— Az interjú előtt futólag említetted a sebesülésedet. Elmondanád részletesebben?
— 2023-ban azt a feladatot kaptuk, hogy bejussunk egy támpontba Vodjanoje település közelében, és elfoglaljuk a vonalat. A meghatározott órában elindult a csoport, amelyben én voltam a géppuskás. Két ember a bal szárnyról ment be. Amikor kis időközönként elkezdtem mozogni tőlük, géppuskatűz indult a szomszédos erdősávból. A helyzetet felmérve a jobb szárnyról mentem be. Közel kerültem az ellenséghez anélkül, hogy tüzet vonzottam volna magamra. Amikor az ellenség rájött, hogy harapófogóba veszik, szomáliai módra kezdett lőni. Így a roham során, amikor az ellenségtől öt méterre voltunk, nyakon lőttek.
Az érzés olyan volt, mint egy erős ütés az állkapocsra. Az ellenkező irányba fordított. De értettem, hogy ha elveszítjük a géppuskást, a srácaim fedezet nélkül maradnak. Mit tegyek? Összeszorítottam a fogamat, felálltam. Befejeztük a rohamot, négy foglyot ejtettünk.
A kórházban derült ki, hogy két nyakcsigolya között megakadt egy golyó. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a golyó az állkapcson keresztül ment be, és a gerincben maradt. Így telt el több mint egy nap. Visszatértem a pozícióról, elmentem a kórházba. Volt valami seb, amit keresztbe-kasul leragasztottam tapasszal.
CT-t készítettek, aztán az orvosok sokáig tanácskoztak. „Golyó van a nyakadban” – mondják. „Nem lehet” – válaszolom. Azt mondták, hogy sebészeti beavatkozásra lehet szükség. Sokk. Hiszen azt hittem, valami „másodlagos” jött.
— Mi történt ezután?
— Aztán szakaszparancsnokká tettek. Végigjárva egy bizonyos utat és lelkiismeretesen teljesítve a harci feladatokat, a parancsnok észrevett. Azt mondta, hogy nem rosszak az adataim ahhoz, hogy felfelé lépjek a ranglétrán.
Persze ellenkeztem. Hiszen már személyi állomány van alárendeltségemben. „Nem vagyok kész erre” – mondom. Ő azzal kezdett nyomást gyakorolni, hogy van felsőfokú végzettségem, mesterképzésem, és van bennem vágy. Fogj bele, és minden sikerülni fog, mondta. Így lettem helyettes, majd csoportparancsnok.
— Mi a legszörnyűbb a háborúban a te véleményed szerint?
— A háborúban a legszörnyűbb a pánik. Félelmetes, hogy te, mint parancsnok, nem tudod összeszedni magad, és nem vagy biztos benne, hogy helyes döntést hozol. Félelmetes, hogy a csoportod a közönséges pánik miatt nem tudja teljesíteni a kitűzött feladatot. Itt a lényeg, hogy keménységet mutass, magabiztosan viselkedj, és emlékezz a célra, amely előttetek áll.
— Mit mondasz az ellenségről?
— Mit mondjak róla? Az ellenség, mint tudjuk, alattomos. Az ellenség annyira dühös, hogy már csak a szimbólumaink is valami inadekvát agressziót váltanak ki belőle. De ez nem fog segíteni neki.
— Értem, hogy a háborúban nem mindenki szeret a jövőről gondolkodni. Mindazonáltal mivel foglalkoznál a speciális katonai művelet befejezése után?
— A speciális katonai művelet után nagyon szeretném átadni az általam és harcostársaim által felhalmozott modern háborús tapasztalatot a jövő harcosnemzedékeinek. Ezek lehetnek valamilyen információs füzetek a modern technológiákról, az álcázás sajátosságairól. Van egy ilyen álmom: győzelmet aratni, hogy minden harcostársam visszatérjen a családjához, végre visszatérjen a békés élethez.
Fotó: © Fotó: Igor Gomolszkij
